2012. március 23., péntek

Tove Jansson: A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kalamáli, aki a tengerben mosta a nagy rongyszőnyegét. Szappannal és kefével súrolta, egészen a kék csíkig, és aztán várt minden hetedik hullámig, amely éppen jókor érkezett, hogy leöblítse a szappanhabot. Majd tovább mosta a következő kék csíkig, a nap melengette a hátát, lábát bedugta az átlátszó vízbe, és súrolt és súrolt.
Szelíd, csendes nyári nap volt, éppen rongyszőnyegmosásra való. A hullámok lomhán és álmosítóan közeledtek, és Kalamáli piros sapkája körül néhány dongó zümmögött, mert azt hitték róla, hogy virág.
Zümmögjetek csak! - gondolta Kalamáli komoran. – Tudom én, hogy mi lesz ebből! Az ilyen békés nap balszerencsét jelent.
Elérkezett az utolsó kék csíkig, hagyta, hogy a hetedik hullám átcsobogjon rajta, majd az egész szőnyeget bevonszolta a tengerbe, hogy kiöblítse.
A víz alatt a szikla sima és vöröses volt, a napsugarak ide-oda táncoltak rajta, és Kalamálinak mind a tíz lábujját bearanyozták. Kalamáli a gondolataiba mélyedt. Valójában be kéne szereznie egy narancssárga kalapot, vagy a régi kalap karimájára kéne napsugarakat hímeznie. Aranyfonállal. De természetesen ezek nem lennének olyanok, mint az igaziak, hiszen nem tudnának mozogni. És különben is, mit kezdene egy új kalappal a veszély pillanatában? El lehet pusztulni a régiben is…
Kalamáli kihúzta a szőnyeget a partra, és rádobta egy sziklára. Aztán dühödten elkezdett ugrálni rajta, hogy kinyomkodja belőle a vizet.
Túl szép az idő, ez természetellenes. Valaminek történnie kell. Érezte. Valahol a látóhatár mögött már gyülekezett valami sötét és félelmetes, sűrűsödött és közelgett egyre gyorsabban, gyorsabban…

2012. március 22., csütörtök

Róma, Róma, Róma

Menthetetlenül szerelmes vagyok. Hogy mibe, azt pontosan nem tudnám megmondani. Rómába? Ebbe a csodás és különleges városba, ahol láthatod a mocskot és a fenséges pompát is egyszerre.


A tanulásba? Amikor az a munkád, hogy térkép alapján vándorolsz templomról templomra, vadászod a korai mozaikokat és fotózod a régi graffitiket (én találtam egyet 1850-ből a Santa Maria Maggiore-ben) és a festett fa mennyezeteket.

A szabadságba? Abba az eszméletlen szabadságba, hogy egy hétig nincs más csak te és a tanulás?

Nem tudom. Róma átölelt, felszabadított és bekúszott az életembe örökre.

Csodálatos nyolc nap volt, minden nehézséggel együtt. Alig várom, hogy a családomnak is megmutathassam, hogy elmenjünk a Forum Romanumra együtt, hogy megnézzük éjszaka a Colosseumot, és az Angyalvárról nézzünk le a Szent Péter térre.